Ülök az ágyamon, 6 óra múlt, kávéval élesztem magam.
Erőtlen, beteg voltam este, talán ma jobb lesz, meglátjuk.
Még egy kávé, mielőtt elkezdődik a nap a férjemmel.
Bevinni a gyógyszert, megvárni amíg nagyon lassan lenyeli a szörppel.
Felállás a járókerettel, kimenni a mosdóba, takarót közben eligazítani, szellőztetni, rendet rakni.
Visszaér, kábultan zuhan az ágyba, lábai görcsösen összekuszálva, kihajtogatom.
Talán tud pihenni, bár a televíziót bekapcsoltatja.
Erre készítem fel magam, aztán minden másképpen alakul.
A földre csúszva találom, félig a keretre támaszkodva.
Hiába ébresztgetem.
Kérlelem, ütögetem az arcát, mintha kinyílna a szeme.
Hívom a mentőket, kérdés-felelek…
Küldi a kocsit, maradjak addig is vonalban.
Szólongatom, nem reagál, de lélegzik.
Hosszú idő, amíg megérkeznek, hárman, két férfi és egy nő.
Valahogy sikerül segítenem a hozzáférést, lefektetik, aztán már az ellátására koncentrálnak.
Talán már hosszú ideje hevert így, mert az éjféli gyógyszere is kimaradt.
A mentősnő átölel, nem tehetek róla, ne okoljam magam.
Nem tudom, mit miért tesznek, telefonálnak, hová vihetik ha stabilizálni sikerül.
Végül nagy darab fóliát hoznak fel, beletekerik a férjem.
Gondosan le is ragasztják, egészen csomagszerűen kezelik.
Január van, teljesen levetkőztették, a műanyagbevonat nyugtalanít, kérem hogy terítsék rá a plédjét.
Manővereznek a hordággyal a folyosón és a lépcsőn, aztán csend.
Összeszedem a szobában hagyott dolgokat, helyretolom az ágyat.
Délután érdeklődhetek a váci kórházban.
Még csak reggel nyolc van.