Művészeti tanulmányaimat a Pécsi Művészeti Szakközépiskolában kezdtem, majd a Pécsi Tanárképző Főiskola földrajz-rajz szakán szereztem diplomát.
A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete Festő Szakosztályának vagyok tagja.
Tűzzománccal 1981 óta foglalkozom.
Egyéni és csoportos kiállításokon szerepeltek munkáim-Magyarországon, Ausztriában és Olaszországban.
TARJÁN TAMÁS:
Buborék
Németh Klára képeiről
Németh Klára figurális munkáinak legfőbb szereplője a bohócruhába bújt, bujtatott ember, néha emberpár. Amint tapasztaltam, az érdeklődő közönség szeretete is leginkább ezeket a képeket övezte. Valószínűleg ezek sugallják a legközvetlenebb, legegyértelműbb tartalmakat-arról a 20.századi magánosságról, búról, mélabúról, melyet groteszkum is csipkéz. Való igaz-sok motívumkutató és szimbólumtudós megállapította: a clown a modern művész önarcképe. S általában tán a modern emberé is.
Németh Klára nyúlánk clownjai vertikálisan vagy átlósan uralják az ábrázolásokat. Övék a tér.Semmi el nem vonja róluk a figyelmet. Kecses, légies, szinte mindig szép emberek.Mégis, abban a tágasságban és ürességben, melyben egyedül (értsd akár:párként) vannak jelen, nem lelik a helyüket. Szépségük az árvaság szépsége.Kívül nincs is mit nézniük. Németh Klára majdhogynem összes bohóca, clownja: mindegyik pepita ruhás férfi és nő, valamennyi Pepito és Pepita lehunyja a szemét. Csukott szemük: mint beforradt, szép vonalú seb. A nem- nézés villámzára. Pontosabban:e képek hősei befelé néznek. Lelki tájaikon mi húzódik?-csak ők tudják. A művek pedig azt sugalmazzák a befelé-tekintés komolyságával, már-már derűjével, hogy e tekintet, önnéző vizsgálat nélkül nem is érdemes élni.
Aki a clown-képektől a kör-képekig bejárja Németh Klára képeinek körét, hogy végül megálljon egy szemrés, egy kézfej, egy kapu, egy buborék előtt, az elgondolkodik, s bólint: Németh Klára is azt a tudást kapta s adja tovább ajándékba, hogy minden porszemben egy néma dal van.
MATYOVSZKY MÁRTA:
Csodalények az ősvalóból
Nézzük a képeket, s látjuk, hogy egy új korszakát mutatja meg számunkra Németh Klára.
Új formanyelvet kell megtanulnunk.
Kevésbé triviális a tartalom, mint a már megszeretett- megszokott tűzzománc figurák: a több jelentést hordozó bohócok, lepkék, más csudalények esetében.
Az új kifejezésmódhoz igazodóan finomabb, árnyalásra nagyobb lehetőséget adó a választott technika is: az akvarell.
Képei előtt sétálva eszünkbe juthatnak a nagy nevű elődök, közülük mondjuk Mondrian, kinek deklarált művészeti programját szinte minden egyes műve cáfolja, oly nyilvánvaló bennük az összhangra, intenzitásra, pontosságra és egyensúlyra irányuló állhatatos és szenvedélyes törekvés. A szigorú, geometrikus határok mindig mély szellemi vagy érzelmi élményt közvetítenek.
Tudom, persze, nem állja meg a helyét minden vonatkozásban az összevetés: más a kor, a méret, a technika, de legfőképpen a színek kifejezte lelkület.
Mintha egy hangsúlyozottan verbalitás előtti, zsigeri-érzelmi szinten kommunikálna művész és közönsége, de egy pillanat alatt átfordulhat a kód, s más minőség jelenhet meg: letisztult, esszenciát közvetítő, szigorú, magas- rendű elvontságra rezonálhat az értelem.
Ahogy a címekben is billeg a két pólus, az értelem, s az érzelem.
Hol egyik, hol másik kapva-követelve dominanciát.
Mintha álomképeket látnánk. Vagy egy ismeretlen univerzum kultikus tárgyait.
Üzenetek táblaképen, titkos, megfejtésre váró szignálok, de mielõtt az ész rámozdulna, megdobban a szívünk, tudattalanunk rezonál.
Elhatárolt és átmosódó formák: körök, vonalkák, négyzetek, téglák, háromszögek, hullámok.
Ritmus és beszabályozottság. Borongás és tiszta ész. Tiszta és áttûnõ színek: víz-zöldek, erõteljes kékek és vö- rösek, tompa bordók és aranyak, irizáló rózsaszínek, s hirtelen meghökkentõ fehérek: nem tudni, hiány-e, befeje- zetlenség-e, vagy a minden színt összefogó tökéletesség jelzése.
Titokzatos ablakok, átsejlõ fények.
Egyensúlyukat kereső, vidám, vagy kínlódó, artisztikus csodalények. Mozogni látom őket: a forgó örvényben felugrik az egyik, térdre rogy a másik, tesznek-vesznek, jönnek-mennek, unatkoznak, csodálkoznak, kételkednek, szerelmet vallanak, incselkednek, nem nyughatnak. Néha magányosan, máskor társas magányban. A konvenciók, a felettes én foglyai.
Körök, kráterek. Belefér minden titok, fájdalom, méltóság, bölcsesség, várakozás, vágyakozás.
Érezzük a feszültséget, a vonzást, az örvény és a vákuum erejét.
A kódok kényszerét.
Szigorú, racionális konstrukciók, melyek képtelenek leszorítani az érzéseket és indulatokat. Pulzálnak a színek, nem hagyják magukat a vonalaktól, keretektõl kordában tartani.
Rájövünk lassan, hogy a különös világ, melynek képtöredékei elõttünk állnak, akár megértjük, akár csak emóciókkal követjük, nem más, mint saját magunk belsõ világa – a tudattalan – a ráció által lenyomott, mélybe süllyesztett õslényünk, önvalónk, érzelmeink, álmaink.
Mint Vas István írja Önelemzés címû versében:
“… S van úgy, hogy a tenger alatti álmon, Mint kábelen, titkos hír suttog át –
E jelenéseket nem én csinálom: Valami más mutatja meg magát”
Itt most Németh Klára mutatja meg magát, a titkos kábelen, az akvarellfestészet ecsetjárásán keresztül. A ráción átüt, vele finom harmóniába, vagy kibékíthetetlen ellentétbe szövõdve az érzelem, mely ott pulzál mindannyiunk szívében, elnyomhatatlanul.
Nézzük képeit, s magunkat látjuk. Fogjuk kódjait.
(Elhangzott a kiállítás megnyitóján.) Zalaegerszeg, 2006. március
HORVÁTH M.ZOLTÁN:
Kép-Szín-Tér
a Városi Hangverseny- és Kiállítóteremben H.M.Z.
Az akvarellfesték nyersanyaga természetes ásványi, állati és növényi eredetű, kötőanyaga vízben oldható. Az akvarellfesték akkor jó, ha megfelelő színereje van, ha fényálló, átlátszó, lazúros, s az egyes színek jól keverednek egymással. A világosabb színek nem fedik a sötétebbeket, a vízfestés vízzel összemosható száradás után is. Áttetsző színeit, azok tüzét a fehér papírlapnak köszönheti, amely a rákent vékony festékrétegen átvilágít.
Németh Klára festői eszköze hosszú évek óta a vízfesték. Mondhatnánk, nagy bátorság egy festőnek, ha eszköztárát ilyen radikálisan leszűkíti. A választás azonban esetében semmiképpen nem jelent valamiféle rosszul értelmezett eszköztelenséget, sem pedig puritán egyszerűséget. A döntés személyiséghez mért önkénye rögtön igazolást nyer, ha az ember belép a munkái által meghatározott térbe, és átengedi magát azoknak a játékosan lírai, és sajátosan személyes hangulatoknak amit a képek, festmények átsugároznak a falakról a befogadóra. Hiszen ritkán látni ennyire önfeledten könnyű és felszabadult festészetet. A hófehér papír és – a keverten is – rendkívül tisztának ható színeket tartalmazó víz találkozása üde, és zamatos felületeket, artisztikusan festői foltokat, személyes lenyomatokat hoz létre. Mindannyian tudjuk, a festészet lelke a szín. A festő, ha vonalakkal vázol, ha a tér illúzióját igyekszik kelteni, ha tömegben komponál is, érzéseit, elképzeléseit, sajátos látásmódját leginkább színekkel fejezi ki. ( Vagy a szín hiányával.) A festésfolyamatában pedig a szín-élmények közvetlen képre váltásáról van szó. És melyik technika lehetne alkalmasabb ezeknek az élményeknek a megragadására, ha nem az akvarell? Hiszen ha kell lágy és elterülő, ha kell tüzes és éles, ha kell finom, elegáns foltokban rendeződik a felületen.
Németh Klára az elmúlt években sajátos jelkép- tárat alakított ki. A papír sík felületén ornamentikus rendszerekbe szervezve különféle alakzatok, geometrikus formavilágú “tesz-vesz lények” sorakoznak fel, saját határaikon belül létezve, tekeregve, vagy épp öntudatosan pózolva az őket megörökítő ecsetnek. Nem lehet függetleníteni magunkak attól az érzéstől, hogy ezek a lények megmozdulnak, sután ide-oda dőlnek, néha még talán kicsit át is színeződnek rendeződés közben miközben egy- máshoz, egymásba érve egyik szín átfedi a másikat. Talányos sorsuk van a kereteken belül. Erre utalnak a címek is – Jelenet, Etűdök, Folk – stb. Furcsa univerzumba csöppen az ember, ha megpróbálja értelmezni ezt a festőien öntörvényű világot. Talán kicsit olyan, mintha mindenki ünneplőbe öltözött volna. Lazúros, sejtelmes és meghitt ez az elegancia. Semmiképp nem a szomszéd négyzeten belül igyekvő szomszéd pukkasztása. Inkább valamiféle igyekvő zajosság és megadó összesimulás.
Az újabb munkákról azonban elmaradnak a keretek. A képek felülete is kitisztul, a korábbi „zsúfoltság”, és a többszintes kompozíciók eltűnnek. Magányos figurák maradnak, a fehér papíron szinte kiollózottnak tűnő sziluettekkel. Talán nem járunk messze az igazságtól, de színezettségük is változik, hiszen eddig úgy érezhettük a színek formálják a figurákat, de mintha ezeken a képeken már a formák adnának értelmet a felületükön megjelenő színharmóniáknak. A kiüresedett síkokon néhol teljesen dekomponáltan jelennek meg. Korábbi vékony vonalú játékosságuk tömbszerűvé és meditatívvá válik. Mély tónusú meleg színek dominálnak, egy- egy felvillanó kék, vagy rózsaszín vonulattal. Talán a kiállítás legszebb darabjai ezek a nagyméretű akvarellek.
A fő falon kézfejek színes lenyomatait látjuk, és megszemélyesített kaktusz sziluettű kompozíciókat. Tiszta festői sűrítményeket, karakterizálva, és humanizálva (Homagge Lesznai Anna).
Külön részét képezik a kiállításnak a hengeres farudakra ( fatörzsekre ) festett képek. Látszik, Klára folyamatosan új utakat keres. A új felület, hasonlóan a papírhoz, fehér alapot kap a kép elkészülése előtt. Megállapíthatjuk azt, hogy festményeiben a múltban és a jelenben is a kép részeként jelenik meg a fehér, nem egyszerű alapként, hanem fontos alkotóelemként és színként emeli ki, fogja össze, ritmizálja a kompozíció különböző elemeit. A hengerképek egymás melletti ritmusai, kapcsolódó szín- és formai összefüggései, szervesen következnek a korábbi akvarellek világából. Jelképrendszere, kitalált és megfestett, sajátosan Németh Klárás formái és figurái nagyszerűen érvényesülnek a sík felület fogságából kiszabadulva. Jó, hogy nem szabályosak ezek a hengerek. Kell a bizonytalanságuk, egyediségük karakterizálja a rájuk festett képek megjelenését, hangulatát. Németh Klára kiállítása a festészetről, a vízfesték, vízfestés szépségeiről és értékeiről szól. Felszabadultan és játékosan. Mindeközben nőies érzékenységgel fogalmazza újra magának a világot, sajátos jelképeivel.