Postás Mancika, mindenki így hívta.
Évtizedekig kézbesített a faluban.
Zöld biciklijét tolta az utca egyik oldaláról a másikra.
Bőrtáska a vállán, gondosan besorolt levelekkel, utalványokkal.
Esőben, sárban, hóban, fagyban, kánikulában.
Várták a kapukban.
Munkájához tartozott mindenkiről mindent tudni.
Nem szokott feleslegesen beszélni.
Amikor kihordta a napi küldeményeket, leszámolt a hivatalvezetőnél, anyámnál.
Idős rokonaival élt, Nénnyével, Annussal.
Békésen végezték a házkörüli munkát.
Télen kukoricát morzsoltak a konyhában.
Takarékosan, tisztán éltek.
Egyedüli bizalmasom volt csecsemőkoromtól.
Marika, ne bántsd azt a kislányt, mondta szelíden anyámnak, a főnökének.
A házunk tatarozásához, Skodánk vásárlásához tőle kértünk kölcsön.
Csak bement a spájzba, vagy a tisztaszobába, hozta az ezreseket szó nélkül.
Mancika nyugdíjba ment, hozzátartozói a temetőbe.
Aztán is rendezett volt körülötte minden.
Otthona kulcsát a szomszédasszonyára bízta, ne kelljen rátörni az ajtót.
Ha valami történik.
Távoli örökösei sokáig vitában álltak.
Kinek kell eltemetni…