Hirtelen mennyi hely lett a lakásban…
Megmozdulok hajnalban, nem figyel fel senki.
A kávémat készítem, nem ül oda kajáért.
Nem hasal a fűrdőszoba elé.
Elmehetek bárhová.
Mit csesztünk el az élete négyezer-valahányadik napján, én vagy az orvos?
Életem harmadik kutyája lett, most azt képzelem, az utolsó.
Csodaszép skótjuhászt kaptam először egy kolléganőmtől.
Részletekben fizethettem.
Rövid ideig liftezett velünk a hetedikre.
A műteremlakás kertjéből aztán mindig meglépett, nagyon gyors volt.
Hiába futottam utána pizsamában, tanítás előtt.
A szelíd és szép kutyát sokszor befogták.
Újsághírdetésekben kerestem, kérdezték, mennyit ér nekem hogy visszaadják.
Anyámékhoz adtuk, biztonságba, büszkélkedtek vele.
A főzőkolbászt túlzásnak tartották, jó lesz neki a menzán összegyűjtött kajamaradék.
Állítólag felfigyelt, amikor az autónkkal bekanyarodtunk a falu végén.
Hát, mi gondoskodtunk róla, de nem volt az igazi szülő-gyerek kapcsolat.
Az utódja is skótjuhász , menhelyi.
Egyszerű, udvari életet élt, a legextrább tette, hogy hazatalált este, esőben a szőlőhegyről.
Végül dementálódott, elaltattuk.
A kis vacak tibetit a férjemnek vettem születésnapjára.
Öntudatos tinédzser, aztán nyugodt szobakutya lett.
A figyelmével és a ragaszkodásával tartott sakkban engem.
A gyerekeim féltékenykedtek rá, túl sok mindent engedtem meg neki.
Persze, minket nem etettél a kezedből rántotthússal!
Barátokat szerzett nekünk, tibetiseket.
Nem villogtunk a márkával, finnyásabbak rászóltak a kutyájukra, hagyják a kis vakarcsot.
Zalaegerszegen egyszer a városi dínom-dánom előkészületeit ellenőrző potentátok vonultak velünk szemben.
Napsi nyugodtan lekuporodott a sétálóutca közepén.
Az öltönyösök sora kettévált.
A kiskutya zavartalanul végezte a dolgát.