Megkértem a lányom barátját, hogy regisztráljon szakmai oldalakra.
A fiú meglepő lelkesedéssel jelentkezett a feladatra…Mint bevallotta, azért, mert nagyon menőnek tartja, hogy én az én koromban ilyeneket művelek…
“Világhíres menőség” leszek a BEHANCEN!
Alig várom!
Addig sütök, főzök, kertészkedek, könyvet olvasok, moziba járok, holnap koncertre megyek/BELGA a Müpában/,
mászkálok a kutyával, elütöm valahogy ezt a kis időt, ami még nekem adatik.
Jó lenne ezeket a korlátokat is bontogatni, gyakran érzem…Legyenek hidak a nemzedékek között, folytonosság, adni oda-vissza.
Emlékszem a pillanatra, amikor majdnem elszakadtunk egymástól. Judit megmutatta a diplomakiállítása képeit.
Kétségbeesve néztem apró akvarelljeit…hiszen a Képzőművészeti Egyetemtől valami hiper-szuper-gigant-mega OLAJFESTMÉNYT vártam! Féltem, hogy megbukik…
Beszélgettünk, gondolkodtam…helyükre kerültek bennem a dolgai.
Mindig mesél, beavat, kérdezzük egymást mindenféléről…adunk könyveket, elviszem a Zeneakadémiára, meglátogattam Párizsban, amikor ösztöndíjas volt-piacoztunk, articsókát főztünk, cidert iszogattunk. Olyan szandált találtunk együtt, hogy a párizsiak is ámulva nézték a lábán. Galériáztunk is persze ,és ketten többet láttunk, mint külön-külön.
Egyszer majd látjuk New Yorkot együtt.
Amint valamelyikünk világhíres menőség lesz.