Életem első kiállítása a zalaszentgróti művházban volt.
Nagyon-nagyon régen, a nyolcvanas években.
Kisméretű tűzzománcok, még a tanulás fázisából.
A megnyitón elfogódottan ténferegtem.
A programot böngésztem, feltűnt Sopsits Árpád neve.
Róla a kolléganőm, Csilla szokott beszélni rajongva.
Karakteres arcú férfi jön felém.
Eladók-e a képeim, kérdezi.
Válasszon, szívesen adom.
Már kinézett egyet, mondja.
Fellini jutott eszébe a szomorú bohócokról.
Leveszem, fogadja el.
Úgy nem lehet, nyomja kezembe az aznapi tiszteletdíját.
Azóta bánt, hogy eltettem.