Sopsits

Életem első kiállítása a zalaszentgróti művházban volt.

Nagyon-nagyon régen, a nyolcvanas években.

Kisméretű tűzzománcok, még a tanulás fázisából.

A  megnyitón elfogódottan ténferegtem.

A programot böngésztem, feltűnt Sopsits Árpád neve.

Róla a kolléganőm, Csilla szokott beszélni rajongva.

Karakteres arcú férfi jön felém.

Eladók-e a képeim, kérdezi.

Válasszon, szívesen adom.

Már kinézett egyet, mondja.

Fellini jutott eszébe a szomorú bohócokról.

Leveszem,  fogadja el.

Úgy nem lehet, nyomja kezembe az aznapi tiszteletdíját.

Azóta bánt, hogy eltettem.