A közönségtalálkozón nem találtam a válaszokat.
Milyennek láttam a pécsi embereket? kérdezi Réka.
Hozzám képest, így érti talán.
Az osztálytársaimmal kasztokra különültünk.
A menő pécsi családokból érkezők vizsgáztatnak, értékelnek.
Öltözködés, tájékozottság.
Műveltségi vetélkedőt szerkesztenek, pontoznak.
Soha, de soha nem felejtem el az egyik kérdést:
Ki Maurice Béjart?
Szóljon, akinek ez a különös hangzású név mondott valamit az 1970-es években, egy ezer lakosú kis faluban.
A városban azt érzem, hogy látszik rajtam, rajtunk kollégistákon, hogy messziről jövünk.
Vasárnaponként a sétálóutcán elegáns családokat látok.
Mi, művészetisek furcsa divatokkal próbálunk kitűnni, sajnos sikerül.
Súlyos neurológiai betegségbe menekülök, meggyógyulok.
Albérletbe költözöm, az ablakban lógva igyekszem megfejteni a járókelők titkát.
Ha ügyesen időzítek, elcsípek egy különös kis csoportot.
Akár minden nap láthatom Uhrik Teodórát két fiatalember között végigvonulni a délelőtti próba után.
Dinamikusak, magabiztosak, szépek.
Akkor elképzelni sem tudnám, hogy sok év múlva egyik partnerét tanítom festeni.
Az ő történetét – őrült száguldozás kényszeríti fiatalon kerekesszékbe – testvére, a férjem meséli el.
Ahogy az is nagyon szép, amikor Fischer György emlékkiállítását Pécsen Dóra koreográfiájával nyitják meg.
Azt hiszem, a tudás, műveltség hiányát érzékeltem, amit lassacskán, elszántan pótolgatok.
Vígasztal, hogy a gyerekeim és az unokáim már beleszülettek.